Vanyola község Veszprém megyében, Pápától 15 kilométerre északkeletre fekszik. A településtől a megyeszékhely Veszprém 54 km-re található délre. Neve 1222-ben a pannonhalmi apátság birtoklevelében fordul elő.
A török időkben lakatlan puszta. A XVIII. Században itt lakók földművelésből és szőlőtermesztésből éltek. Itt született 1808-ban Vajda Péter költő, a reformkor nagy alakja.
A 180 m magasan fekvő település határában DK-ÉNY-i irányú, alacsony, a 200 m-t alig elérő, homokos, kavicsos dombhátak húzódnak. A dombok közötti völgyekben folyik a Szentiváni-ér és a Czuha-patak vize. Bakony lábánál fekvő település kellemes táji környezetben található, területe mintegy 1950 ha, melynek belterülete 111 ha-t tesz ki. A település legnagyobb része szántóföld, de kisebb szőlők, a magasabb fekvésű területeken kisebb erdők is találhatók.

Vanyola, a mindig lélegző falu

Szülőfalu

Falu: mezőgazdasági jellegű, nem zárt építkezésű csoportos település. Szülőfalu: valakinek a szempontjából az a falu, ahol született. Így határozza meg a lényegi különbséget a Magyar Értelmező Kéziszótár.
Szüleimtől tudom, kemény tél köszöntött szülőfalumra harminc esztendeje. Fogadásomra készülődve, jó előre gondoskodtak mindenről, így a kerítésnél is magasabban tornyosult az ölfa az udvarunkon.
A gyerekkorban oly sokat hallott történet két és fél éve jutott először eszembe. Akkor már magam vártam az utódot, szüleimhez hasonló gondossággal készülve a fogadására. A szándék mindkét alkalommal azonos volt, békés otthont teremteni az újszülöttnek. Még híre-hamva sem volt feleségem szülési fájdalmainak, amikor a legszükségesebb holmikkal együtt a sümegi kórházba fuvaroztam.
Azóta nem hagy békén a gondolat: hol van, vagy egyáltalán van-e szülőfaluja kisfiamnak? Vajon jelent-e majd neki hazánk bármelyik települése annyit, mint nekem a szülőfalum, Vanyola.
Tamás már városi gyerek, élvezi az urbanizáció minden előnyét, szenvedi összes hátrányát. Mint afféle totyorgó kisgyerek, abban az udvarban érzi igazán otthon magát, amelyikben apja is nevelkedett. Ahol a szomszéd és az utcabeli gyerekekkel oly sokat nyilaztunk, „bilickéztünk”, ahol jó néhányszor elnadrágoltak bennünket. Ahonnét tétova lépteimmel elindultam az általános iskolába, melynek olajos padlójára 1955-ben léptem először. Máig emlékszem első nevelőm, Magda tanító néni karcsú alakjára, mosolygós arcára, későbbi tanáraim emlékezetes tetteire. A dicsérő szavakat, a pofonokat, a két tucatnál is több diáktársat nem tudta feledtetni velem az a tizenhárom esztendő sem, amelyeket szülőfalumtól távol, iskolákban, diákotthonokban, munkahelyeken töltöttem.
Jókora kitérő után kerültem vissza tanárnak ugyanabba az iskolába, amelyikben az ábécét tanultam. Az iskola már csak a nevében volt a régi. A parketta mindig ragyogott a tisztaságtól, nevelőtársaimmal együtt a papucsok felhúzásáért győzködtük a nebulókat. Egykori tanáraim közül is csak az igazgatóval találkozhattam az új iskolában. Húsz éve a százalékszámítást, legutóbb a pedagógia leghumánusabb módszereit táplálta belém.
Nem távoztam keserű szájízzel a szülőfalumból. Sőt, egyáltalán nem távoztam. Rendszeres vendég vagyok főutcáján, betonjárdáin. Tudtommal ellenségem sincs szülőfalumban, amerre megyek az ódon és vadonatúj házak övezte utcákon, régi ismerősként, barátként köszöntjük egymást az emberekkel. Nem maradtam egyedül sem örömömmel, sem gondjaimmal szülőfalumban, egykori főnökeim, kitartó idegesítőim sokkal magányosabban érezhetik magukat, ha végigsétálnak a vanyolai főutcán.
Ha hazamegyek, rendszeres vendége vagyok a „búfelejtőnek”. Mire becsukom magam mögött a kocsma ajtaját és a pultig érek, gyakorta vár kedvenc italom, a kisfröccs. Siheder koromban, amikor félretettük az úttörő nyakkendőt, sokszor megfordultam barátaimmal a kocsmában. Amolyan virtusból, annyi kör pálinkát, bort ittunk a fagerendás épületben, ahányan beléptünk az ajtaján. A begerdó, ahogyan Vanyolán mondják, sem a régi már. Az új italbolt fundamentumának ásásánál ott serénykedtem, és azóta sokat emlegetjük a haverokkal: ha minden téglát kiszednénk a falából, amelyikre verejtékünk csöppent, nem lenne kocsma Vanyolán.
De magam is szegényebb lennék egy élménnyel, ha nem hordom a maltert egész nyáron a kocsma építésénél. Akkor az a néhány száz forint is nagyon kellett, amit a szünidőben kerestem, augusztus utolsó napjaiban, az iskolakezdés előtt pedig magamra költhettem. Utólag ennél is fontosabbnak érzem, hogy együtt lehettem barátaimmal, izzadtságszagú testünk erejével segítettünk egymáson, ahol éppen kellett, jóban-rosszban társak maradtunk.
Az iskolapad úgyis egész éven át puhította izmainkat, a városi élet keményítette ismerősökhöz szokott, érzékeny lelkünket. Legalább a nyári szünetben hamisítatlan parasztgyerekek voltunk, aminek voltaképp születtünk. Nemcsak névről ismertük egymást, nemcsak azt tudtuk, ki hol lakik, hanem a közös munka, az erőlködés a jellemünket is feltárta társaink előtt, ha ezt akkor nem is tudtuk felfogni. Sok falumbeli – fiatal és idős – emberrel kellett ehhez hasonló közösséget vállalni. Talán éppen ez az oka annak, hogy máig van közös témánk, megszólítjuk egymást, néhány szót váltunk úton-útfélen.
Mostanában azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok nem hasonlítanak ránk. Fület bántó motorkerékpárjaikkal száguldoznak az utcán, s ha netán gyalogos sorsra vannak kárhoztatva, köszönés helyett leszegett fejjel oldalaznak el a felnőttek mellett.
Vanyola mezőgazdasági jellegű település, ahol 304 lakóházat tartanak nyilván. Ezek közül 291-ben világítanak villannyal, 168 lakásból indulnak időnként a nemrégiben épült gázcseretelepre. A községben két
vegyesbolt van, évi forgalmuk megközelíti a 7 millió forintot. Az áfész italboltjában 1,5 millió forint értékű szeszt eregetnek le újévtől szilveszterig az italra szomjas torkokon. Rádiót 227 házban hallgatnak, a világ eseményei 200 szobába lopóznak be a képernyőkön át. A könyvtár 3300 kötetét 190-en kölcsönzik ki, évente 6300 könyvet olvasnak Vanyolán.
Most újra megdöbbenek. Ez jellemezné a szülőfalumat? Nem, legalábbis én nem hiszem. Emberek élnek itt is, akik nekem családot, barátot, ismerőst jelentenek.
Ezeket a sorokat 1978 decemberében kopogtam le az akkori, Erika márkanevű írógépemmel. Kezdő újságíró voltam a Veszprém megyében megjelenő Napló című lapnál. Évtizedekig sok mindennel foglalkoztam, voltam tanár, szociológus, könyvkiadó, nyomdász, szállodás, kicsit belekóstoltam az ingatlanfejlesztésbe is. Négy és fél évtized múlva újra írásra adtam a fejem, és 2024-ben röviden összefoglaltam a vanyolai változásokat, amely megjelent a Szabad Föld Kalendáriumban.
Évtizedekkel ezelőtt, amikor fiatal legényként kiálltam szülőházam kapuja elé, jóleső érzéssel állapítottam meg csak úgy magamnak: ha balra nézek, a Bakony hegyeit látom, ha jobbra, a Kisalföld lankáiban gyönyörködhet a szemem. Vanyola ez a csodálatos hely, ahol születtem, ahol 14 éves koromig éltem, ahová gyakran hazalátogattam a szüleim és a magam örömére. Ez a szerény bakonyaljai falu nem tévesztendő össze a szintén Veszprém megyei Vilonyával, még kevésbé a Szatmári síkságon fekvő Panyolával.
Vanyola Vajda Péterről híres, aki Petőfi Sándort barátjaként tisztelhette, aki író, költő, tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt.
A vanyolai emberek mindig tisztes szegénységben éltek. A falut a pannonhalmi apátság oklevele említi először, az Esterházy grófok szolgái voltak a faluhoz tartozó szalmavári cselédek. A XX. század első felében a 15-20 holdas porta már gazdagnak számított, az ötvenes években gazdáikat kuláknak titulálták, majd 1959-ben kollektivizálták a földjeiket, jószágaikat és magukat a gazdákat is. Három évtized múltával a Vajda Péterről elnevezett termelőszövetkezet helyén az Agro Vanyola Kft. gazdálkodik, és húsz embernek ad munkát. A 340 munkaképes korú felnőtt többsége reggel buszra ül. Pápára, Győrbe utazik, vagy ahol éppen munkát talál. A háztáji gazdaságok az infrastruktúra hiánya miatt megszűntek, nincs csarnok, ahol a tejet átvennék, nincs fölvásárlóhely, ahol a fölösleges zöldséget, gyümölcsöt el lehetne adni.
A tisztes szegénységben is fejlődött a falu. A villanyt hozzánk 1959-ben vezették be, társaimmal petróleumlámpánál tanultuk az írást-olvasást. Emlékezetes esti program volt, amikor testvéremmel azon vitatkoztunk, ki kel ki a meleg ágyból, ki fújja el a mestergerendára akasztott lüster lámpát. A murvás főutat a hatvanas években váltotta a bitumen, építését vízhordó gyerekként magam is segítettem. Ehhez képest minden megváltozott. Ma már gáz, vezetékes víz, széles sávú internet van a házak többségében. Ha a kilencvenes években elhunyt nagyanyám fölébredne örök álmából, már föl sem ismerné a saját faluját.
A változás nem kerülte el az iskolát sem. Lakat került az ajtajára. Az iskola és aktív tanár nélkül maradt faluban csak 41 általános iskolás korú gyerek él, akik a szomszédos falvakban vagy Pápán tanulnak. Gyerekkoromban legendás tanárok – Sztanek tanító néni, Dévényi igazgató úr – tanítottak bennünket. A mostani 21 óvodás még hallomásból ismeri Klári óvó nénit, aki haláláig hűséges társam volt. Emlékét a Vági Kára Alapítvány őrzi, amelynek szerény forrásából karácsonykor új játékok kerülnek a kicsik padjaiba.
Az egykori akadémikus szellemi hagyatéka kikopott a faluból. Gyerek és siheder koromban még volt összevont tanulócsoportos iskola, még minden végzős osztályból eljutottak főiskolára, egyetemre a vanyolai gyerekek. Igaz, nem orvosok, régészek lettek, hanem tanítók, tanárok, mérnökök. Egy-két kivételtől eltekintve elhagyták szülőfalujukat, városban keresték jövőjüket. Ma már ez sem igaz. Az utóbbi években nem akartak vagy nem tudtak egyetemre menni a vanyolai gyerekek.
Az évszázados viharokhoz alkalmazkodtak, a változásokat elfogadták, tűrték, viselték a vanyolaiak; mint azt a legtöbb faluban is tették. A magyar néplélek a nyugalom körül forog.

Az összekötött falvak: Vanyola, Pápanyőgér

Az évszázados viharok már 1222-ben elkezdődtek, ekkor fordul elő először a falu neve egy ajándékozási szerződésben Vinula megjelöléssel. Bizonyosan Vanyoláról szólt az említés, hiszen a szomszédos Vaszur (mai nevén Vaszar) és Szerecseny helységek is szerepelnek a szerződésben. Vinulán ekkor hét ház volt. A község neve többször változott, Vanyala néven is emlegették. A helységnévszakértők ezt összefüggésbe hozzák a Vane és Vanya személynévvel, amely a szláv Iván (János) becéző alakja. A leírások szerint a honfoglaló magyarok szlávokat találtak a faluban, és az akkor eredeti szláv elnevezést meghagyták. Így Vanyola szláv falu lehetett, vagy egy nagyobb puszta, amely már saját nevet kaphatott.
Az idők folyamán a település birtokosai gyakran változtak. Vanyola néven először 1388-ban jegyezték fel a nevét, mint a városlődi kartauzi barátok birtokát. Amikor a városlődi szerzetesek a török elől elmenekültek, a vanyolai birtok a veszprémi püspökségé lett. Évszázadokon át az egymást váltó püspökök birtokolták, majd a XVIII. században a szombathelyi káptalané lett, hasznosítását a papnevelde szervezte.
A török hódoltság idején többször is fölgyújtották. 1545 körül teljesen elpusztult. A török háborúk idején többször is pusztaként írták össze, így 1557-ben is. A töröknek végül 1570 és 1592 között hódolt be. A Bécs felé vonuló törökök, majd a felszabadító háborúk rendkívül sok kárt okoztak a falu lakosságának. Népessége megfogyatkozott, a falu földesura 1668-ban szerződésekkel igyekezett a település népességét növelni.
A szenvedő falu persze épült is, 1698-ban már 16 házban pislákolt a lámpa. A lakosság a győri püspöknek fizetett tizedet a XVIII. században. A árendás viszonyt 1750-ben vezették be, ez az adózási módszer szilárdabb gazdasági helyzetet jelentett. Ennek tulajdonítható, hogy a népesség a XVIII. század második felében jelentősen növekedett. Fényes Elek 1836-ban megjelent statisztikai könyvében már azt írja, hogy a falu lakosainak száma 811. Az első kataszteri felméréskor, 1857-ben 2791 holdas határa volt a falunak. Ezen három nagybirtokos és 155 kisbirtokos osztozott. Az utóbbiak több mint fele 10 holdnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami akkoriban is a tisztes szegénységet jelentette. A teljes népesség 82 százaléka mezőgazdasági munkákból élt még a XX. század elején is.
A három nagybirtokos egyike Szalmavári Kovács János táblabíró, akit Kovács Szabó Jánosként is emlegetnek az okiratok. Bizonyára nemes ember volt, hiszen a táblabíró címet a régi nemesi vármegyei rendszerben azok kaphatták, akiket a megye nemesei közül tiszteletbeli bírónak választottak. Elsőszülött, Jusztina nevű lányát Böröllei Nagy Ignác uradalmi ügyvéd vette feleségül. A tüdővészben elhunyt ügyvédet előbb Pápán az alsóvárosi temetőben helyezték nyugalomba, majd 1878-ban a család tiszteletére emelt sírkápolnában temették újra. A család tagjai a Vanyolán kriptának nevezett sírkápolnában nyugszanak. Az országos műemlékvédelem alatt álló, nyolcszög alakú, neoreneszánsz stílusban épült kripta elnevezés onnan származik, hogy a kápolna alatt hét sugárirányú sírbolt – kripta – található. A helyi közvélekedés szerint a későbbi Esterházy-birtokon főintézőként dolgozó Baranyai Józsefnek és családjának is örök nyughelye a kripta. A vanyolai születésű Horváth József polgármester már gyermek korában megtalálta a Baranyai család fejfáját a kriptára árnyékot vető öreg fák alatt.
A mai Vanyola két községből alakult ki: a régi Vanyolából és Pápanyőgérből. Nyőgért – ahogy a vanyolaiak mondják – a régi iratok 1432-ben említik meg Neger néven. Három évszázaddal később Nyügérnek nevezik. A középkortól kezdve az ugodi uradalom tartozéka volt.
A Magyar Közlöny 1951. február 10-én megjelenő számában teszik közzé a belügyminiszter rendeletét, amely szerint a Pápanyőgér és Vanyola egyesítéséből keletkezett falunak Vanyola lett a neve. A két község addigra szinte teljesen összeépült, szélső házaik között néhány száz méter távolság maradt. Nyőgérnek volt és maradt katolikus temploma, volt és megszűnt az alsó tagozatos általános iskolája. Az épület maradt, a hatvanas években az ötödik osztályos tanulók ballagtak naponta a nyőgéri fapados osztályokba.
Nyőgért a XVIII. században német faluként tartották számon. Lakosai jórészt a Habsburgok ismert betelepítési politikája révén kerültek a faluba, és a XX. század harmadik harmadáig többségben is maradtak. A Hieró és Steinmacher családnevek voltak a meghatározóak, s a katolikus vallást gyakorolták. A falu Európában is ismert szülötte dr. Hieró István volt, akit 1952. július 25-én szentelt pappá az innsbrucki püspök. Hieró István volt plébános Kölnben és Párizsban, majd nyugdíjas korában költözött haza szülőfalujába.
Fél évszázada változott meg jelentősen a falu népessége. Vanyola egy utcájaként maradt meg az egykor önálló település, és a „zsákfaluból” elköltöztek a német – vagy ahogy Vanyolán beszélik – a sváb ajkú családok fiatal tagjai. Az öregek kihaltak, s mivel a nyőgéri temető kapuján is évtizedek óta rozsdásodik a lakat, a vanyolai temetőben nyugszanak. Öreg, többnyire elhanyagolt házaikba roma családok költöztek. Az utca egy lepusztult település képét mutatja a XXI. század elejétől.

A két akadémikus

Vanyola legismertebb és leghíresebb szülötte Vajda Péter. 1808. január 20-án látta meg a napvilágot a Pápától 15 kilométerre fekvő kis faluban. Felnőttként, már ismert íróként így írja le szülőfaluját: „ Kertek közé van temetve a falu, szálas diófák sudarain át két tornyot látni, jó távol egymástól; a két torony két szentegyházon van, s a két templomban egy istent imádnak.”
A falu akkori lakossága mezőgazdaságból élt, Vajda Péter szülei is jobbágyok voltak, édesapja Vajda Péter, édesanyja Kovácsi Judit. A Vanyolán élő, dolgozó, helytörténeti kutatásokkal is foglalkozó ükunoka, Kiss Éva anyakönyvi kutatásai szerint Vajda Péternek öt testvére volt: István, Mihály, Julianna, Zsófia és
Katalin. István leszármazottjai közül ma már senki nem él a faluban, de Mihály, Julianna, Katalin és Zsófia famíliájából 40, ötödik – hatodik – hetedik generációs egyenesági rokont lehet összeszámlálni Vanyolán. Két évszázad alatt sokan elhagyták szülőfalujukat, így már nem lehet kideríteni, hányan örökítik tovább híres ősük genetikai anyagát.
A későbbi tudós a vanyolai réteken, a Bakony erdeiben szerezte első természetismereti tapasztalatait. Nincs rá tudományos bizonyíték, de jóindulatúan feltételezhetjük, hogy 33 éves korában a falusi múltja miatt is lehetett a Természettudományi Társulat alapító tagja és első titkára. Annyi bizonyosság látszik, hogy 1835-ben Kassán jelent meg Uzdi Péter álnéven – a valódi szerző Vajda Péter volt – a Tapasztalt méhészgazda című szakkönyv, amelynek alcíme az Oktatások a méhészet körül az egész esztendőben előjövő minden foglalatosságokrul volt.
A betűvetést a vanyolai iskolában kezdte a későbbi író, költő, tudós. A vanyolai iskolára így emlékezik: „Apródad templom mellett van egy apróbb ház, kevés ablakkal a hosszában, még kevesebbel a homlokán. Ha falait kérdeznők, azt mondanák, sárbul vannak építve, födele szalma, az egész egyszerűség. Nem kevély uraság építé e házat, hanem szegény közönség; nem jótékony földesúr gondoskodik róla, hanem ügyefogyott jobbágyság.” Az a ház, amelyről Vajda Péter két évszáda így írt, most is ott áll, felújítva. Két évszázadon át szolgálta a vanyolai gyerekeket, de most ily tekintetben szolgálaton kívül áll. Vanyolán már nincs iskola.
Vajda Péter más korabeli, tudásra szomjas gyerekekkel együtt hamar elhagyta szülőfaluját. Szülei 1819-ben a soproni evangélikus iskolába íratták, ahol kitűnően tanult, de összetűzésbe került egyik tanárával, s elhagyni kényszerült a soproni iskolát. Evangélikus létére a győri Királyi Katolikus Akadémián folytatta tanulmányait, s hogy szülei gondját mérsékelje, saját megélhetését javítsa, tanítói állást vállalt.
A győri bölcsészeti tanulmányok után 1828-ban Pestre ment, ahol az egyetem orvosi karának hallgatója lett. Három évig volt medikus, amikor Stáhly professzor meggyanúsította, hogy az ellene intézett utcai tüntetést ő szervezte. Vajda Péter ártatlannak érezte magát, nem akart magyarázkodni. Határozott, önfejű vanyolai parasztgyerek lehetett, mert inkább lemondott az orvosi szakmáról.
Írói pályára lépett, sorra jelentek meg művei különböző lapokban. Már 1833-ban a Hasznos mulatságok alszerkesztője lett. 1834-ben jelent meg első önálló műve A legszebb leány címmel, amely tréfás elbeszéléseket tartalmazott. A következő években szerkesztette a Garasos Tár című ismeretterjesztő hetilapot, barangolt Németországban, Hollandiában, Angliában. Írt verset, prózát, bölcsészeti és természettudományi dolgozatokat. Egyik bölcseleti munkájában röviden és hatásosan foglalta össze nézeteit a tudományról: „Kétféle kincs van az életben, egyiknek képviselője az arany, a másiké a tudomány, ama mellett ne feledkezzetek meg errül is.”
A szarvasi evangélikus gimnáziumba 1843-ban hívták meg tanárnak. Az iskolát 1802-ben alapították, de még ma is a fellendülés korának nevezik a Vajda Péter idejében elvégzett iskolaépítő munkát. Ismert, magasan képzett tanári gárdát toborzott, bevezette a szakrendszerű tanítást, könyvtárat szervezett, ösztöndíjakat alapított, megszüntette a testi fenyítést. Szarvason az iskolában és az evangélikus templomban mondta el vasárnaponként erkölcsi beszédeit. Ezek közül idézzünk egy ma is aktuális gondolatfüzért: „Hol az ész művelve van, barátaim, ott fölvirágzik a polgári szabadság, ott mennyei fényben ragyog a megtisztult vallás. Ha Európának mind a 200 millió embere föl van világosítva érdekei felül, van-e a földön hatalom, mely őket gátolja céljuk elérésében? Minden ország azon mértékben szabadult fel, amint művelődött. Az ész azt mondja, mind egyenlő jogú gyermekei vagyunk istennek, tehát szabadon rendelkezünk egymás között.”
Vajda Péter költőt, írót, pedagógust, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a Természettudományi Társulat rendes tagját 1846. február 10-én ragadta el az értelmetlen halál. Amiért egész életében munkálkodott, az 1848-as magyar szabadságot és függetlenséget nem élhette meg.
Nem lenne méltányos megkérdőjelezni Vajda Péter személyes teljesítményét, de kellő szerénységgel érdemes szólni arról is, hogy atyai barátja Edvi Illés Pál volt, aki 1823-ban költözött tanítónak Vanyolára. Itt írta meg első önálló munkáját Vallástürelem példái címmel. Magyar népdalokat is fordított angolra, de arra nem lehet adatot találni, hogy ezek megjelentek angol nyelven. Edvi Illés Pál is költő, pedagógus volt, szinte Vajda Péterrel egy időben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A világot is megjárt evangélikus lelkész, Tessedik Sámuel paptársa volt, aki az akácfát az USA Oregon Államából a magyar Alföldre telepítette. Németh Tibor – aki a XX. század második felében volt evangélikus pap a faluban – kutatásai szerint a vanyolai térségbe Edvi Illés Pál munkássága révén került az akác.
Ezeknél sokkal figyelemre méltóbb tény, hogy a XIX. század első harmadában két vanyolai ember is a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, két évszázaddal később pedig alig jelentkeznek egyetemre a vanyolai gyerekek.
Vajda Péter kiemelkedő munkásságát őrzi az emlékezet. Halála után a szarvasi diákok kegyeletből fogadalmat tettek, hogy egy évig nem vesznek részt zajos mulatságban. Az iskola ma is az egykori tanár nevét viseli, szobra ott áll a gimnázium előtti téren. Budapesten a VIII. kerületben 1953-ban utcát neveztek el a költőről. Az az ének-zenei általános iskola, amelyet Lechner Ödön, a híres építész tervezett a Ganz-MÁVAG-kolónia mellett, szintén Vajda Péter nevét kapta.
Mi sem természetesebb, hogy az 1962. augusztus 26-án fölavatott új általános iskola Vajda Péter nevét viseli, melynek előkertjében azóta is áll az akadémikus mellszobra. A négy tantermes, igazgatói lakást is tartalmazó épület új fejezetet jelentett a vanyolai oktatásban. Azelőtt négy helyre jártak tanulni a gyerekek: az egykori katolikus és az evangélikus iskolaépületekbe, a kultúrház melletti osztályterembe és a nyőgéri régi iskolába.
A falu főutcáján két épület is hirdeti Vajda Péter örökségét: az általános iskola és a költőről elnevezett emlékház és helytörténeti gyűjtemény. A mai emlékház épületében született Vajda Péter. A költő-pedagógus szülőházát először 1898. május 15-én jelölték meg emléktáblával. Az eseményen dr. Fenyvessy Ferenc megyei főispán mondta az ünnepi beszédet. A Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot Hegedüs István professzor képviselte.
Az emlékezés azóta is folyamatos, évente ismétlődő esemény. Néhány jelesebb napot érdemes külön is említeni. A községi tanács – amelynek akkor már Csót volt a központja – 1983 augusztusában döntött arról, hogy megvásárolja a falu neves szülöttjének egykori házát. A felújítás után, 1988. október 3-án avatták fel az emlékházat. Csaknem száz év telt el, mire a megye előkelőségei újra megjelentek Vanyolán: az eseményen részt vett Rostási József, a megyei pártbizottság titkára is.
A Vajda Péter születésének 200. évfordulóján rendezett esemény újra bekerült a megye fontosabb hírei közé. Erre az alkalomra készült el Horváth István és Masszi László szerkesztésében a Kétszáz éve született Vajda Péter című könyv, kiadója az a Szaktudás Kiadó Ház Zrt. volt, amelynek egyik tulajdonosa egy Vanyoláról elszármazott parasztgyerek. Ezt az összefoglaló munkát több mint száz évvel megelőzte Széchy Károly 1892-ben, az Eggelberger Könyvkereskedésben kiadott, Vajda Péter élete és művei című könyv. Ennek egyedisége abból tűnik ki igazán, hogy a könyv Petőfi Sándor Vajda Péter halálára című versével kezdődik. Utolsó sora: „A függetlenség hősét siratom” – írja Petőfi Sándor.
Ha nem is vetekszik Vajda Péter hírnevével, ismert katonai alakja a magyar történelemnek Perczel Mór, az 1848-as szabadságharc tábornoka, aki seregével 1848 decemberében Pápán állomásozott. A történetírás szerint konok katonatiszt lehetett, Görgey Artúrral is többször összekülönbözött. A Bakony vidékét kedvelhette, mert Sándor és György fiai a régóta Vanyolához tartozó Szalmaváron telepedtek le. Sándor olyannyira kötődött a faluhoz, hogy egy – akkor szokatlan módon – szalmavári zsellér lányát, Hole Erzsébetet vette feleségül. A harmadik Perczel fiút, Józsefet a pápai huszárezred parancsnokának nevezték ki 1890-ben. A szintén Szalmaváron élő György testvérétől egy év múlva megvette a birtokot. Pápán, az akkori újvárosban hétszobás lakásban élt József és családja, de a nyarakat a vanyolai Kisbadacsonyban, a Perczel-kastélyban töltötték. Perczel József 1921-ben halt meg. A vanyolai birtokot, nyaralót gyermekei – Armand, Margit, Mariann, Olivér, Alice – örökölték, de Armand és családja használta a legtöbbet.
Itt a tábornok – szaladt végig a hír a vanyolai utcákon az 1950-es években, amikor egy egyenes derekú, barna birgerli csizmát és hozzá illő bricsesz nadrágot viselő öreg úr sétált a Vajda Péter utcán. Perczel Armand tábornokot tisztelték a faluban, aki harcolt az I. világháborúban, vezette a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztályát, majd Budapest városparancsnoka lett. A II. világháború után birtokaitól megfosztották, de a vanyolai Kisbadacsonyt megtarthatta. Kiss Éva kutatásai és személyes kapcsolatai alapján tudhatjuk, hogy a tábornok halála előtt egy évvel, 1955-ben Szűr Imréné Kelemen Hermina – a tehetős vanyolai család tagja – az öt Perczel örököstől 25 ezer forintért megvásárolta a Perczel-kastélyt. Az egykori, vadászatokat, családi, baráti lakomákat szolgáló, három épületegyüttesből álló kastélynak a XXI. században már csak a romjai látszanak.

Tűzvész, lángszóró és villanyfény

Vanyola és Pápanyőgér sorsa nem csak az 1951-es egyesítéssel kötődött össze. A Veszprémvármegyei Hivatalos Lap 1932. május 19-én teszi közzé, hogy a két faluban körjegyzőséget hoztak létre vanyolai központtal. Ekkor már mindkettő Veszprém megyéhez tartozott, de a Győr megyei leírások szerint a középkorban Győr megyéből igazgatták a településeket. Hunfalvy János 1865-ben írja le, hogy a Malomér a Nyőgér és Vanyola mellett eredő csermely egyesüléséből indul, Gecse és Gyarmat mellett folyik el, majd Malomsok és Dombiföld között szakad a Marczalba.
A XIX. század vége többször tragédiákat, nehezen pótolható veszteségeket hozott a falu lakóira. 1885. február 16-án tűz pusztított Vanyolán. Huszonkét ház, köztük a paplak és az iskola is leégett. Lángra kapott a római katolikus szentegyház, a harangok is elolvadtak. Véghely Dezső alispán adományokat gyűjtött a károsultak megsegítésére. Nyolc évvel később – 1893. szeptember 17-én - ismét égett Vanyola. A nagy szélvihar miatt utcasorok borultak lángba, 28 ház leégett. A tűz Pápáig világított, amit láttak is a tűzoltók, de az egyórás távolság miatt kedvüket veszítették és a laktanyában maradtak – számol be a tragédiáról a Magyar Hírlap. Mértékében nem hasonlítható, de az ország más területeivel egyezően 1891-ben Vanyolán is pusztított a filoxéra a szőlőkben, emiatt zár alá került a falu.
Vanyola népe soha nem adta föl, mindig talpon maradt. Apró példája ennek, hogy a XVIII. századtól szőlőt művelő községben ma is virágzik ez a kultúra. A 60 hektáros szőlőterületet Kisbadacsonyként emlegetik, ami Badacsonyhoz hasonlítva kis túlzás. De az tény, hogy 50 évvel ezelőtt, amikor az intenzívebb szőlőművelés elterjedt az országban, Farkas Károly birtokán is eltelepítették a kordonos művelésű Rizlingszilvánit. Előtte csak a direkt termő Othello, Elvira, Noah szőlőfajtákat termelték, amelyek gyengébb minőségű, úgynevezett labruska ízű borokat adtak.
Újjáéledt a szőlőhegy, mint ahogy a falu is folyamatosan megújult. Még a nagy tűzvészek idején, 1885. október 25-én „lett felszentelve, magasztos céljának átadva a vanyolai evangélikusok újonnan épült díszes temploma. Kettős öröm volt, mert éppen 100 éve volt, hogy az ősök a templom alapkövét letették. Az új templom sudártornya fennen hirdeti az ősök hitbuzgóságát. Belák János úr, a gyülekezet lelkésze a szószéken osztozott a hívek örömében. Az oltár a vanyolai nők összeadott fillérjeiből épült, az értékes oltárterítőt a hajadonok készítették” – számol be az eseményről a Pápai Lapok.
Vanyolát mindig római katolikus és evangélikus hívők lakták, békében éltek egymással az eltérő vallású emberek. Akkor sem versenyeztek egymással, amikor az 1737-ben épült római katolikus templomot ugyancsak 1885-ben eklektikus stílusban átalakították. Mindkét felekezet csak gyarapított, csak békében akarta gyakorolni saját vallását. Persze büszkék is voltak rá, hiszen a legények többnyire nem jártak el együtt beszélgetni. Az evangélikus legények az úgynevezett Ihász kocsmában mulatták az időt, a katolikusok a vele átellenben levő kocsmában koccintottak. A katolikus Magdolna-napi búcsúban már békésen együtt danoltak, jelentősebb bicskázásokról nem szól a helyi emlékezet.
Ha nem is minden évben, de folyamatosan gyarapodott, változott a falu. 1927. december 16-ával posta kezdte kiszolgálni a lakosságot. Néhány hét múlva – 1928 januárjában – döntöttek arról, hogy új községházat építenek, a tervrajzokat beadták az illetékes hatóságokhoz. Az igazán látványos változást 1948-ban tapasztalhatták meg a vanyolaiak, amikor kigyulladt a fény a faluban. Egy évvel korábban a Vanyolán köztiszteletben álló Vajda család egyik tagja – a tudósításokban Vajda elvtárs néven szerepel – sürgette a járási pártbizottságot a villany bevezetésére. Munkája eredménnyel járt, mert 1948. júniusában 500 ember gyűlt össze a kultúrházban, ahol Kovács István alispán és Vörös Kálmán, a Magyar Kommunista Párt járási titkára jelentette be, hogy az államosítás lehetővé teszi, hogy rohammunkával megoldják a falu villamosítását. A házak többségében még sokáig a petróleumlámpa világított, egy évtized is eltelt, mire a falu lakóinak nagyobb fele élvezhette a villamosítás előnyeit.
A villany bevezetése mindenképpen mérföldkő volt a falu életében. Még 1948-ban döntöttek arról, hogy állami támogatással és társadalmi munkával új kultúrházat építenek a községben. Két év múlva mélyfúrású kutat és egyben egészséges ívóvizet kapott a falu, 1952-től állandó buszjárat kötötte össze Pápával. 1956. január 14-én átadták az új orvosi rendelőt, a tűzoltó szertárat és az állatorvosi rendelőt. Ezzel látványosan megváltozott a Petőfi Sándor utca képe: a községháza, az orvosi rendelő és a kultúrház szomszédos épületek. 1962-ben négy házzal távolabb elkészült az új, négy tantermes általános iskola is. Néhány évvel később, már a Vajda Péter utca elején felépült az áfész gondozásában az új kocsma, ahová most is járnak koccintani a vanyolai legények. Ezekben az években kapott aszfaltozott utat a falu, előtte kavicsos, gödrös főutcán zötyögtek a tehenekkel vagy lovakkal vontatott szekerek, és kezdetben még a traktorok is.
A gyarapodás mellett a keserűség sem kerülte el a falut. Arra a 2020-as években már senki nem emlékezhet, hogy a szovjet csapatok elől visszavonuló német katonák fölgyújtották a falu főutcáját. Lángban állt a Petőfi utca, a régi öregek szerint lángszórók tűzétől égtek a házak. A többnyire zsupptetős épületekből csak a vályogfal maradt. A felújítás – vagy inkább csak renoválás, lakhatóvá tétel – is keserves volt. A tomboló infláció miatt a pengő elértéktelenedett, a károsultak tojásért, szalonnáért cseréltek a renováláshoz építőanyagot a pápai piacon.
Ezzel nem összehasonlítható az a csalódás, hogy 1970-ben Csót, Vanyola, Béb, Nagygyimót településeket Csót központtal összevonták, amint arról a Napló 1970. július 18-i száma is tudósít. Az első tanácselnök Happ Mihály lett, aki korábban Bében látta el ugyanezt a feladatot. Vanyolának ez azt jelentette, hogy szerep nélküli település vált belőle, másik faluban döntöttek a sorsáról. Évekkel később valamit javult a helyzet, mert a tanácselnök a vanyolai születésű Hellner Tibor lett. Azt ő sem tudta korrigálni, hogy évekig nem kaptak építési engedélyt a Vanyolán letelepedni szándékozók. Csótra
költözhettek volna, de inkább úgy gondolták, meg sem állnak a közeli Pápáig. A város sétáló utcáján köszöntötték egymást a Vanyoláról elszármazottak.
A kisebb csalódások, megrendülések ellenére is folyamatosan gyarapodott a falu. A 2011. évi népszámlálás idején a csaknem 20 négyzetkilométeren fekvő Vanyolán 276 lakóházat tartottak nyilván. Amíg 1990-ben még arról panaszkodtak a Pápai Hírlap hasábjain, hogy nincs vezetékes ívóvíz a faluban, húsz évvel később már 233 lakást bekapcsoltak a vezetékes ívóvízhálózatba. A villany 255 házban világított, 83 helyen gyújthatták meg a vezetékes gázt, és 119 autó állt az udvarokban. A falunak nincs bölcsődéje és iskolája, de van 25 férőhelyes óvodája. A gyógyulni vágyó betegeknek sem kell buszra ülniük. Ötven éven át a térségben praktizáló körorvos, Lukács László doktor látta el a betegeket. Horváth Józsefnek, a 2024-ben megválasztott polgármesternek egy év sem kellett ahhoz, hogy újraszervezze és javítsa a betegek ellátását. 2025 márciusától a vanyolai önkormányzat két helyettesítő orvossal is szerződést kötött, akik már nemcsak Vanyolán, hanem Csóton, Bében és Nagygyimóton is gyógyítanak. A háziorvosi rendelő fenntartása nagy sikere az önkormányzatnak, hiszen az ország számos térségében nincs orvos, messzire kell utazniuk a legyengült öregeknek is.
A mindig lélegző, boldoguló települést a Magyar Falu Program is segíti. Nem nagy összegeket, de rendszeresen utaltak a fenntartáshoz, fejlesztéshez. Az óvoda udvarának fölújítására 3,3 milliót, a közterületek fenntartásához szükséges eszközök beszerzésére 6,3 milliót, orvosi műszerek vásárlásához 1,6 milliót, az önkormányzati utak, hidak fölújításához 9,8 milliót könyvelhetett el a falu önkormányzata. Az kétségtelen tény, hogy a falu lakóinak szülei, nagyszülei a saját utcájukra sem ismernének rá, ha visszatérhetnének égi útjukról.
A jókedv sem hagyta el soha a vanyolaiakat. A Bakony Tája című lap, amely a nyolc község határát egyesítő Vörös Hajnal Termelőszövetkezet kiadványa volt, 1985 áprilisában megjelenő számában arról ír, hogy eredményes évet zárt a pápateszéri áfész. Ebből tudható, hogy az előző évben az ételforgalom szerény volt Vanyolán, de egy lakos átlagosan 2102 forintot – ami akkor egy havi fizetésnek felelt meg – hagyott az italboltban. Az átlag nagy különbségeket takart, hiszen a már akkor is elöregedő faluban nagyon sokan csak ritkán lépték át a kocsma küszöbét. A vidámabbak nemcsak a kocsmában barátkoztak, hanem akiknek volt a Kisbadacsonynak nevezett dombon szőlejük, a pincékben is ünnepelték a sikeres metszést, kapálást, kötözést, a szüretet már nem is említve.

Megalakult és felszámolt szövetkezetek

Mindig jókedvű, szorgalmas, a változásokhoz igazodó nép lakta Vanyolát. A zsellérek évszázadokon át izzadtak az egyházi és a grófi birtokokon. A telkes jobbágyok saját állataikkal és két kezük erejével művelték a néhány hold saját földjüket, s mintegy mellékesen és kötelezően dolgoztak a módosabb gazdáknak is. Abban egyeztek, ha nehezen is, de eltartották a családjukat.
Nyitottságukat mutatja, hogy 1920. június 21-én megalakult a Vanyolai Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. Ezt csak 22 évvel előzte meg a Hangya Központ, amely az országban gróf Károlyi Sándor munkásságának köszönhető. A Hangya létrehozását indokolta, hogy „országszerte merészen tombolt a hiteluzsora, a szorult helyzetbe került gazdák előre eladták termésüket a falubeli uzsorásnak, s így a kiszolgáltatott adós feje fölött hamarosan megütötték a dobot. A kényszerárverések járványszerűen terjedtek” – olvasható a Hangya történetét feldolgozó könyvben. Ez elől is menekültek a vanyolaiak, hiszen maguk tapasztalták, hogy vadászati jogukat, a falu tulajdonában lévő kocsmaépületet elárverezték, s Véber Gáspár ingatlanjai fölött is doboltak. Megalakították a Hangya szövetkezetet, melyhez 100 koronás üzletrésszel lehetett csatlakozni. Segítségükre szolgálhatott, hogy a Bethlen-kormány a szövetkezeti üzletrészekhez állami támogatást nyújtott. Az igazgatóság tagjai: Nagy Pál, Varga Imre, Vajda István, Kovács Lajos, Németh Gáspár. Két tag együttes aláírása kellett a kifizetésekhez és szerződések megkötéséhez.
Nem volt ilyen sikeres a Rex Tejfeldolgozó Részvénytársasághoz való csatlakozás 1933-ban. Kemény Oszkár alapította a céget. A vanyolai, pápanyőgéri, vaszari gazdák szállították a tejet, de pénzt nem kaptak érte. A céget gyorsan felszámolták, 85 gazda ezer pengővel károsodott.
Kérész életű maradt az 1958-ban megalakult Vanyolai Cipész Kisipari Termelőszövetkezet is. Kis Vince irányításával egy szobában néhány suszter javította a kopott vagy gyártotta az új cipőket.
A három évtizeden át tartó szövetkezeti mozgalom 1959 tavaszán kezdődött Vanyolán. A pápai textilgyár és az Elekthermax öntudatos munkásai agitálták az ugyancsak öntudatos, vagyonukra büszke parasztembereket, hogy lépjenek be a szövetkezetbe. A mozgalom tíz évvel hamarabb kezdődött az országban, majd a halvány sikerek miatt Nagy Imre miniszterelnök idején föl is oszlottak. Ezt sejthették, tudhatták a vanyolai gazdák, mert a többségük vonakodott aláírni a belépési nyilatkozatot. Rábeszéléssel
vagy kényszerrel a pápai munkások voltak az eredményesek, mert ahogy az ország legtöbb településén, Vanyolán is megalakult a termelőszövetkezet. Nevét ki másról, mint Vajda Péterről kapta.
A termelőszövetkezet – ahogy akkoriban nevezték tszcs – 1959 márciusában alakult meg. Első elnöke Takács Ferenc lett, aki egyben a falu tanácselnöke is volt. Hiány lehetett a hozzáértő szakemberekből, mert a főkönyvelői feladatokat az a Pethő Gyula látta el, aki a tanács végrehajtó bizottságának a titkára is volt. A hatvanas évek lakossága sokat köszönhet a Pethő családnak, mert Sztanek Magda – Pethő Gyula felesége – évtizeden át tanította gyerekeiket. Sztanek tanító néni a „falu lámpása” is volt egyben, színdarabokat tanított be a nebulóknak. Máig emlékezetes a Móricz-színdarab, A nem élhetek muzsikaszó nélkül.
Miközben a gyerekek a kultúrház színpadán gyakoroltak, a termelőszövetkezet gyarapodott. Egy évvel később a Napló című lap arról számol be, hogy a 325 tag 2400 katasztrális holdon gazdálkodik, 165 tehenet, 374 növendék marhát, 40 kocát, 36 lovat tartanak. Egy év alatt felneveltek és eladtak 53 hízott marhát, 60 hízott sertést, s ebből 250 ezer forint bevétel származott. A szövetkezet első éveiben még nem épültek meg az úgynevezett „százas istállók”, amelyek már a közös vagyont jelentették. A hízóbikákat például a katolikus templom melletti Szűr család udvarában tartották, s az állatokat idős, hatvanon túli parasztemberek gondozták. Ők kénytelenek voltak 10 éven át munkát vállalni a szövetkezetben azért, hogy a csekély nyugdíjhoz hozzájussanak. Igaz, ha nincs szövetkezet, nyugdíjat sem kaptak volna.
A termelőszövetkezetben változtak a vezetők, főiskolát végzett gazdász csak évekkel később került a faluba. Emblematikus agronómus volt Tar Lajos, aki hétvégeken Devecserbe utazott haza a családjához. Hétköznapokon látástól vakulásig a tszcs-ben volt, esténként gyakran megfogta a hosszúnyakú boros és a pálinkás üveg nyakát. Segítője három virtigli parasztember – Farkas Károly, Ruzsás Kálmán, Rédling József – volt, akik brigádvezetőként elosztották és felügyelték a napi munkákat. A tsz-tagok, miután állataikat, eszközeiket, földjeiket bevitték a közösbe, bérmunkásként dolgoztak. Földjük ugyan a saját nevükön maradt, de nem rendelkezhettek a hasznosítása fölött, az a vezetők dolga maradt. Munkájuk ellenértékét az úgynevezett munkaegységben számolták el, amelynek felét havonta készpénzben kapták meg, a másik felét a következő évi aratás után terményben. A havonta kapott készpénz csupán „sóra, borsra” volt elég, a szorgalmas családok a háztáji gazdaságból gyarapodtak. Ehhez kaptak egy hold háztáji földet, az aratás után zsákolt termény az állatok tartását szolgálta.
A kezdetet átvészelték a parasztcsaládok. A hetvenes években, amikor tovább bővült és gyarapodott a szövetkezet, jobbra fordult a sorsuk. A munkaegységet fölváltotta a havi bérfizetés, amelyből a háztáji mellett könnyebben megélhetett a család. Az egykor „magaura” parasztember azért bérmunkás maradt. Ebben az időben már Vajda Péter is kikopott a szövetkezet nevéből, helyébe a Vörös Hajnal lépett. A politikai döntésekhez igazodva a vanyolai termelőszövetkezet is egyesült a közeli és távolabbi szomszédokkal. A Vörös Hajnal Termelőszövetkezet magába foglalta Vanyola, Csót, Béb, Nagygyimót, Bakonyság, Bakonyszentiván, Pápateszér, Bakonytamási egykori gazdáit és aktuális bérmunkásait is.
A Vörös Hajnal elismert termelőszövetkezet volt az egész megyében, mintegy tízezer hektáron gazdálkodott. A mezőgazdaságra jellemző ciklikusság elől azonban nem tudott kitérni a bakonyaljai szövetkezet sem. „A gazdálkodás nehézségeit jellemzi, hogy a nyereség annak ellenére is csökkent, hogy az árbevétel 25 millió forinttal lesz nagyobb” – panaszkodott 1984 decemberében Kovács László főkönyvelő a Bakony Tája című lap hasábjain. A gabonatermés jó volt abban az évben, de a repce és a napraforgó rosszul fizetett. A termelőszövetkezetek többsége a gazdálkodás kiegyensúlyozása miatt ipari termeléssel is foglalkozott. A Vörös Hajnalnak bőrüzeme volt, de 1984-ben az sem hozta a várt eredményt. A bőr ára kétszer is emelkedett abban az évben, így az árbevétel 10 millió forintos növekedése sem lett elég a nyereség emelkedéséhez; a költség 12 millióval lett több a tervezettnél.
Ez csupán egy kiragadott példa a termelőszövetkezet 30 éves történetéből. A mezőgazdasági változások fél évszázadát a libikókára jellemző mozgással lehet érzékeltetni. A termelőszövetkezetek megalakulásakor azokban a vagyonuk elvesztése miatt dühös parasztemberek kezdtek dolgozni éhbérért. Egy évtized múlva felemelkedő pályára került a mezőgazdaság, akkor érkeztek az országba a John Deer és más nyugat-európai traktorok, kombájnok. A mezőgazdaság naturális mutatói – az egy hektáron termelt mennyiségek, az egy tehénre jutó tejtermelés – Európa élvonalában voltak. A falusi családok is jobban, boldogabban éltek.
Két évtizedig sem tartott a derűs jólét. Torgyán József vezetésével a kisgazdák szétverték a szövetkezeteket, törvény tette lehetővé, hogy a tulajdonosok széthordják a közösen gyarapított javakat. Előbb vörös bárózták a volt vezetőket, később szolidabban fogalmazva, zöld bárók lettek. A termelési eredmények látványosan zuhantak, számos ágazatban még harminc év elmúltával sem érik el a szövetkezeti teljesítményeket. A vanyolaiak szerencséjére nem kellett a szövetkezetellenes árral úszniuk. Veiland Imre konszolidáltan, türelmesen, szakszerűen vezényelte le az indulatokat és a gazdasági folyamatokat egyaránt. Az egykori Vajda Péter Termelőszövetkezet helyén az Agro Vanyola Kft. gazdálkodik, és 20 családnak ad tisztességes megélhetést.

Úttörők, tűzoltók és vitézek

A vanyolaiak nemcsak munkájukkal, gyarapodásukkal kerültek a hírekbe, hanem viselt dolgaikkal is. A Kis Újság 1932. március 23-i száma azt írja, hogy „Meggyilkolták Vanyola község bíróját”. Ihász Dániel volt a bíró, őt állítólag Varga Imre gazdálkodó meglőtte és késsel agyon szurkálta. Szemtanú már biztosan nem él, és nem is lehet tudni, mi történt pontosan. A Pápa és Vidéke című lap 1932. december 25-én már azt állítja, hogy fölmentették a vanyolai bírót, mert Ihász Dániel önvédelemből lőtte le Varga Imrét.
Persze nem csak ilyen szaftos történetekre lehet bukkanni Vanyola múltjával kapcsolatban. Amerika szerte híres lett az a Simon Ferenc, aki 1892-ben született Vanyolán, és az 1930-as években már New Brunswickban tulajdonolta és üzemeltette a Continental Hotelt és Szalont. Vanyolai úri asszonyokat tüntetett ki Rott Nándor megyéspüspök 1938-ban. Baranyai Józsefné felsőszalmavári főintézőné és Pusztaszeri Jenőné körjegyzőné kapta meg a Lateráni bronzkeresztet. Az átadási misét Havas Mihály plébános celebrálta. A szegényekre is gondoltak az elismeréseket osztogatók. A Magyar Királyi Földművelésügyi Miniszter elismerő oklevéllel jutalmazta Bojsza Sándor gazdasági cselédet, aki 42 éven át szolgálta hűséggel, becsülettel Tarró Imre birtokost. Az élet jutalmazta meg azokat a vanyolai leányokat, akik a hat elemi befejezése után tovább léptek. Köztük volt Ihász Mária, aki a pápai polgári iskolában, és Németh Mária, aki a győrnádorvárosi katolikus leányiskolában folytatta tanulmányait.
Az elmúlt évszázadban leventék, kisdobosok, úttörők, önkéntes tűzoltók és vitézek is koptatták a vanyolai utcákat. A levente mozgalom és a vitézi rend Horthy Miklós kormányzásához kötődik. A levente mozgalom alapítását 1921. december 19-én hagyta jóvá a nemzetgyűlés. A törvény értelmében minden 12–21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába, köteles volt hetente gimnasztikai gyakorlatokkal tölteni az idejét. A bársonyos fogalmazás a katonai előképzést szolgálta. Lányok is csatlakozhattak a mozgalomhoz, őket a magyar anya feladataira képezték ki. Vanyola sem maradhatott ki a mozgalmi munkából, sőt, annyira buzgólkodtak, hogy már 1929 júliusában leventeverseny tartottak a faluban, Pilzl Jenő főjegyző állt a szervezők élén.
A vitézi rendet Horthy Miklós kormányzó alapította 1920-ban. Saját bázisának kiszélesítése érdekében létrehozott egy olyan társadalmi csoportot, amelynek tagjai az első világháborúban kitűntek a nemzet szolgálatában. A középkori hűbéri birtok helyett vitézi telket adományozott, s a vitézzé avatást a mai napig a középkorias szertartás jelképezi. Az első vanyolai vitéz Véber Gáspár volt. Telke területét nem őrzi írásos forrás, azt lehet tudni, hogy a telkek átlagos mérete 11 katasztrális hold volt. Fiát – akit már magyarosított nevén Vanyolai Sándornak hívnak, és 1920-ban született – a Vitézi Tájékoztató szerint 1991. december 1-jén avatták föl. A harmadik vanyolai vitéz, aki az első világháborúban harcolt nagypapák, majd a sztálingrádi csata előtt néhány nappal szerencsés sebesülést kapott édesapa emlékére lépett a rend soraiba, Farkas József lett, neki 2019. szeptember 28-án érintette mindkét vállát kardlappal a főkapitány.
Az önkéntes tűzoltók legendás parancsnoka évtizedeken át Kovács Dániel volt, aki felnőtt és úttörő önkéntes tűzoltó csapatokat vezényelt sikeresen a járási és a megyei versenyeken. A rendszeres felkészüléseken mindig elhangzott a „Vigyázz! Kész! Rajt!” vezényszó, mire a csapat tagjai megindultak a tömlőkkel. A tűzoltó szertár az orvosi rendelő mögötti épületben volt, ahonnét a focipálya felé indultak a tömlőkkel a lelkes fiatalok. Kovács Dániel azzal is beírta magát a falu történetébe, hogy tíz gyereket nemzett, és Miklós fia Horthy kormányzóról kapta keresztnevét, akinek ugyan távkapcsolatban, de maga a kormányzó volt a keresztapja.
A falu oktatását évtizedeken át meghatározta a körmendi származású, s Vanyolán megtelepedett Dévényi József, az iskola igazgatója. Fiatalon került a faluba, de soha senki nem kérdőjelezte meg tekintélyét. Irigylésre és tiszteletre méltó volt a kitartása. A hetvenes évek elején az infarktusból felgyógyulva újra megtanult kézzel és írógéppel írni, ismét katedrára állt, hogy a matematika és a fizika rejtelmeibe vezesse a felső tagozatos diákokat. Dévényi igazgató úr rendszerezte Vajda Péter emlékeit is állandó kiállítássá, amelyet az iskola épületében naponta nézegettek a gyerekek. Kollégái szigorúsága ellenére rendületlenül kitartottak mellette. Polcz Edit – a mindenki által Dicike tanító néniként emlegetett, szigorú tanárnő – egész munkás életét a vanyolai iskolában töltötte. Emlékezetes alakja a hatvanas évek iskolájának Herbert Elemér magyar-történelem szakos tanár. Fegyelmezési módszere ma már elképzelhetetlen. A rendetlen nebulónak odaadta a bicskáját, amivel fűzfavesszőt vágott a gyerek az iskola udvarán. Majd, amikor visszatért az osztályterembe, parancsszó nélkül lehajolt, megfogta a bokáját, a tanár úr pedig a vesszővel a gyerek seggére suhintott. A panaszkodás ezért otthon ismeretlen volt, mert a tanár úrnak mindig igaza van jelszóval még egy pofon is kinézhetett volna.

Lakat az iskolán

A mostani öregek nosztalgikusan emlékezhetnek egykori iskolájukra. A fiataloknak ezt az esélyt sem nyújtja az élet, mert lakat került az iskola ajtajára. A bezárás nem volt előzmény nélküli. Az utolsó tanévben csak 14 gyerek koptatta a padokat. Az iskola önállóságát már 2010-ben megszüntették, először Csót, majd Lovászpatona központtal tagintézményként működött. Az utolsó igazgató – vagy ahogy magát szabatosan tagintézményvezetőnek nevezi – a bébi származású Masszi László volt, aki egyben a sportegyesületet is vezette, és farsangi mulatságokat, jótékonysági bálokat szervezett.
Az iskola és aktív tanár nélkül maradt faluban 2023-ban 41 általános iskolás korú gyerek élt. A körzeti központ Lovászpatona, de a remény és a hagyomány felülírta a szülők iskolaválasztását. A központi intézménybe 8 vanyolai gyerek járt, a hagyományos központba, Csótra 21 gyerek utazott reggelente, míg a reménybeli pápai iskolákat 18-an választották.
Az iskola bezárása jól illusztrálja a falu öregedését, amit a népszámlálási adatok is megerősítenek. Az 1941-es népszámláláskor 1147-en laktak a faluban, 1960-ban 1202-en, 1990-ben 701-en, 2023-ban már csak 568 lelket lehetett összeszámlálni. A népesség fogyásával együtt változott az etnikai demográfia is. A 2011-es népszámláláskor a lakosság 89,4 százaléka volt magyar, 10,8 százaléka roma, 1,3 százaléka német, és páran örmény származásúnak mondták magukat. Tizenegy évvel később – a következő népszámláláskor – a falu lakosságának 90 százaléka vallotta magát magyarnak, romának már csak 8,4 százalék. A falu ekkor is maradt többségében romai katolikus, 50,3 százalék jelölte meg ezt a vallást, a reformátusok aránya 2,5 százalék, az evangélikusoké 18,9, és 22 százalék nem nyilatkozott.
A hivatalos statisztikával szemben a faluban úgy gondolják, hogy a roma nemzetiségűek aránya meghaladja a 20 százalékot is. Ez nincs ellentmondásban a tudományos megközelítéssel sem, mert a roma népesség számbavételével kapcsolatban két álláspont fogalmazható meg: 1. roma az, aki annak vallja magát; 2. roma az, akit a többségi társadalom annak tart.
A falusi közvélekedés helyességét mutatják a 2023-as, gyerekekre vonatkozó adatok. Akkor 21 óvodás korú gyerek volt a faluban, közülük 4 a magyar. A 21 Csótra járó általános iskolás közül 12 a roma származású, a 8 lovászpatonai iskolában tanuló közül 5. Középiskolába 21 gyerek járt akkor, közülük 10 roma származású. Az adatok meggyőzően mutatják, hogy a roma nemzeti kisebbség felülreprezentált Vanyolán.
Ez nem lenne baj, a származás önmagában nem értékelhető. Az országos kompetenciafelmérések azt a szabályt mutatják, hogy a kisebb települések felé haladva romlik a tanulói teljesítmény. Ez így van Vanyolán is, a 21 középfokú iskolában tanuló fiatal közül csak hárman jártak gimnáziumba, a többiek az ipari, mezőgazdasági szakképzést választották. Az már ebből következik, hogy egyetemre, főiskolára már nem is jelentkeztek az utóbbi években. Varga Rita akkori polgármester panaszolta, hogy az önkormányzat támogatná a „kitörőket” a Bursa Hungária ösztöndíjjal, de ennek feltétele, hogy a fiatalok jelentkezzenek és felvételt is nyerjenek a felsőfokú intézményekbe.
A vanyolai gyerekeknek hasznos lenne figyelniük az akadémikus Vajda Péter intelmeire, amelyek közül az egyik arra figyelmeztet, hogy „a tudomány minden mulatságok között a legtartósabb, a legnemesebb”.

V. Farkas József